Kínaiak, magyarok, generációk, városok
    

Minden huszonegyedik századi nagyvárosban tetten érhető a külföldről érkező kultúrák képviselőinek szinkrón és diakronikus városhasználata: hogyan élik meg és közvetítik lakóhelyeik felé az akklimatizálódás, asszimiláció generációs különbségeit. A 10. Velencei Építészeti Biennále "Metacities" tematikájában, üzenetében gondolkodva, a Radnóti Miklós Gimnázium kilencedik osztályos - tizenöt-tizenhat éves - ázsiai (vietnami) és magyar diákjaival, illetve a Magyar-Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola nyolc-tíz esztendős tanulóival folytattunk erről kiscsoportos beszélgetést.

A beszélgetésekből az derült ki, hogy a kisiskolások és a kamaszok szempontrendszerei különböznek szüleik világlátásától: elfogulatlanabbul, kevésbé előítéletesen szemlélik az ázsiai kolóniák hazai jelenlétét és az integrálódás folyamatait, mint a felnőttek. Feltehetően nemcsak korosztályi sajátosságról van szó, hanem a globális trendek diffúziója miatt kialakuló új magatartásminták megjelenéséről és elterjedéséről is.

Az ázsiai gimnazisták válaszai azt erősítik, hogy életmódjuk teljesen olyan, mint a magyar diákoké, és magyar társaik is így gondolják: nincs semmi különbség: "csak a bőrszínük és az arcformájuk különbözik a miénktől". A legerősebb spontán jellemzése az integrációnak: "olyanok, mintha magyarok lennének, csak tudják magukról, hogy vietnamiak." Feljárnak egymáshoz játszani (javarészt számítógépezni), és nem látnak a vietnami otthonokban "semmi különlegeset, a kígyópálinkán kívül". Szinte mindegyiknek adnak magyar keresztnevet, mert az eredeti vietnami nevek bonyolultak a magyarok számára, ráadásul a vietnami gyerekek egymás között is magyarul beszélnek. A magyar gyerekek elismerik a teljesítményt: "a tizedikben a vietnami lányok a legokosabbak!" Elgondolkodtató, hogy a magyar kamaszok a vietnami osztálytársak szüleinek ritka felbukkanását az átlagosnál "halkabbnak, szerényebbnek, visszahúzódóbbnak" jellemzik.

Az ázsiai gyerekek második generációsnak számítanak: szüleik fiatalon, egyetemistaként (többnyire a Műegyetem hallgatójaként) kerültek Budapestre. A gyerekek unják, ha társaik kérik őket: mondjanak valamit vietnamiul, vagy meséljék el, hogyan készítik különleges ételeiket (melyekhez a fűszereket Ázsiából hozzák). A gimnazistákkal kettesben folytatott párbeszédek ugyanezt erősítik: miben lennének mások - "ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanúgy öltöznek, ugyanoda járnak szórakozni!" Az egyik vietnami fiú azért elmeséli: vidéken az az érzése, hogy "az ott élő magyarok ufónak nézik" külseje miatt.

A magyar gimnazisták számára már megszokott a budapesti "Chinatown": van aki szívesebben jár kínai gyorsbüfébe, mint amerikaiba. Ugyanazt tudják ázsiai társaikról, mint a magyarokról: "hány testvérük van, ki mivel foglalkozik a családban" (a lányok tudják, hogy kinek a mamája árul parfümöt a piacon), elváltak-e, s ki kivel jár: az egyik vietnami interjúalanynak amerikai a barátnője - de ebben senki nem talál semmi különlegeset.

A "kínai áru bóvli", hangzott el a magyar gimnazisták részéről alap-asszociációként (mi jut eszedbe arról, hogy kínai?), ám az egyik vietnami fiú rögtön megtalálja a magyarázatot, amivel önigazolását támogathatja: lehet, hogy a kínai-vietnami piacokon kapható áruk jó része hamisítvány, de az is "biztos, hogy ebből sokat Magyarországon állítanak elő. Hogyan is lehetne átcsempészni a határon ennyi hamisítványt?" - hangzik el az érvelés meglepő csavarja.

Budapesten évek óta eredményesen működik a Magyar-Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola. Pedagógiai programjuk a nevelési tervből és a helyi tantervekből áll. Az i skola a magyar közoktatás része, mindazt biztosítja, mint más iskola. Az oktatás a nemzeti alaptanterv alapján folyik, viszont egész Európában egyedülálló módon a tanítás magyar és kínai nyelven is folyik, magyar és kínai tanárok részvételével - magyar, kínai, mongol és arab gyerekeknek. A tantárgyak többségét magyarul tanítják, a majdani középiskolai tanulmányaikra való tekintettel. Kínaiul azokat a tantárgyakat tanítják, amelyek a kisgyermekkori nyelvtanulás szempontjából kedvezőek, életkori sajátosságoknak megfeleltetve: ilyen a technika, a rajz, a testnevelés, majd később például a környezetismeret. Kínaiul tanulnak a gyerekek Kína kulturális értékeiről és hagyományairól is.

Az iskola kiemelt partnere a Kínai Népköztársaság Nagykövetsége, de szívesen tekint partnernek minden intézményt, gazdasági vagy társadalmi szervezetet, mely fontosnak tartja olyan generációk nevelését, akik két nép nyelvét és kultúráját értik és szeretik. Az iskola kirándul a szentendrei skanzenbe, ahol agyagedényt készítenek, bábot kukoricacsuhéból, s gyertyát mártanak - s ugyancsak iskolai keretek között megünnepelnek néhány kínai ünnepet is.

Az iskolában az általunk szervezett kiscsoportos beszélgetésen 8-10 éves kínai gyerekek vettek részt. Megpróbáltuk - dr. Hamar Imre, a kínai tanszék vezetőjének tolmácsoló segítségével - megtudni, mennyiben sajátos magyarországi életmódjuk, mindennapjaikról, ünnepeikről, kedvteléseikről, Kínában élő rokonaikról kérdezgettük őket.

Az általános kép, amely a válaszok alapján kibontakozott, azt sugallta, hogy a gyerekek nyitottak budapesti otthonuk felé - beszámolóikból néha az volt érezhető, hogy kínai lakóhelyeik már-már egzotikumként villannak fel emlékképeikben. Ezek az emlékképek sokkal inkább támaszkodtak az érzékekkel befogadható információkra (bár ez a gyerekek korából is következik), mint a két országot racionálisan összehasonlító állításokra: nem értékeltek, hanem arról beszéltek, hogy a kínai városokban "mások a szagok", és "másképp kell közlekedni, mozogni" is. Noha elmondták, hogy telefonon és más csatornákon is intenzív kapcsolatot tartanak az odahaza élő családtagokkal - amivel annak az elvárásnak is eleget tesznek, hogy ne felejtsék el anyanyelvüket -, a hétköznapi élet apró eseményeit itt tapasztalják meg, itt válnak azok realitássá számukra.

A két kultúra szokásrendszereiből, ünnepköréből láthatólag minden probléma nélkül élnek meg annyit, amennyi ez korukhoz képest természetesnek mondható. A magyar falun töltött vakációról ugyanazzal a metakommunikációval számolnak be, mint Kínában töltött heteikről, hónapjaikról - látszólag nem okoz törést vagy terhelést életükben a valamelyest mindenképp kettős szocializáció. (Nem jelenthetünk ki semmit arra vonatkozólag, hogy ez a külsőségeiben és tartalmában is nagyon eltérő két élményvilág hogyan befolyásolja majd később a személyiségük alakulását.)

Magyar felnőttek véleményeiből - személyes beszélgetések alapján és tematikus fórumokból tallózott beszámolókból - viszont már komoly értékítéletek bomlanak ki. Van, aki szerint az ázsiaiak egyszerű üzletet látnak a hatósági ellenőrzésekben: "előre tisztázva az erőviszonyokat, zsebre teszik a hivatalnokokat." Egy adatszolgáltató leírja, hogy meglepődött, amikor "2001-ben egyik kínai partnere Széchenyi-tervből új üzletet épített, Metro áruház méretűt." Vagy: "láttam már az APEH sárga szalagjával bezárt fodrászüzletet, de kínai boltot még nem!" Egy másik adatközlő a Der Spiegel statisztikájára hivatkozik: a világ CD-lejátszóinak 80 %-a, a cipők 70 %-a, a gyerekjátékok 90 %-a kínai gyártmány.

Egy analitikusabb vélemény szerint az "emigránsok aktív, lehetőségekre éhes emberek, akik nem félnek a változástól, hanem a maguk javára fordítják. A helyben ülő őslakosok nem ilyenek. A múltban élnek, minden változást ellenségesnek észlelnek, az idegeneket hibáztatják és protekcionista módszerekkel próbálják védeni idejétmúlt hozzáállásukat. Nem a kínaiak győznek, hanem a változáshoz racionálisan és aktivan viszonyuló mentalitás egy bürokratikus, passzív mentalitással szemben, a siker receptje a vesztesek receptje ellen." Általánosnak vélt hiedelem, miszerint "az árumennyiséget, amit a józsefvárosi piacon árulnak, nem egy szatyorban hozták be, nem is kettőben.. Mindenki tudja, aki olvas újságot, hogy kinek az érdekeltségi körébe tartozik a józsefvárosi piac."

Érdemes idézni a kínai gazdaság működéséről szóló magyar hiedelem-sémát: "van egy kínai emberke, aki csinál egy korszerűnek, de nem túl drágának mondható varrodát. Megkeresi a Nike-t, meg a többi márkát. Szerződést köt velük akár azon az áron is, hogy neki bukóra jön ki. Miután elkezdi a gyártást, mit ad Isten, egyik éjjel, mert nappal nem engedné meg, hisz köti a szerződés, belopózik sógora az üzembe. Körülnéz, látja honnan kell anyagot rendelni, milyen a szabásminta, és elkezdi gyártatni saját üzemében ugyanazokat a pólókat, mint a sógor. Szerződés nem köti, a pólókat nem művészet 3-400 százalékos haszonnal értékesíteni. Szerencséje van, hogy erről sógora "mit sem tud", ő továbbra is minimális haszonnal, vagy haszon nélkül gyárt a nagy cégnek. Ha szóba kerül, nem is tud arról, ki csinálhat hasonló árut, mint ő."

Néhány, integrációval kapcsolatos felvetés: "az állampolgárság felvételekor magyarosítani kellene a nevet, (a kínaiak lehetnének pl. Kínai, Keleti, vagy egy Cseng Csengő, stb.) a gyerekeket magyar iskolába kellene adni, és gyorsan megtanulni magyarul."

Végül egy átfogó vélemény: "a könnyűiparban a kínai egyet jelent a magyar vállalkozások végével. Ezzel az a gondom, hogy mindenki rájuk haragszik, pedig csak éltek egy lehetőséggel, amit mi magyarok adtunk meg nekik." A magyar munkavállalók mentalitását is tükröző adatszolgáltató írja: "Saját szememmel láttam, hogy egy nagykereskedés vietnami tulajdonosának felesége megkérte, és tényleg szépen kérte a raktári segédmunkásokat, hogy porolják le a polcokat. A fülem hallatára mondták meg neki, hogy csinálja meg ő, hisz ő a nő."

Mindent összevetve, a gyerekekkel folytatott beszélgetések és a felnőttek véleményeinek az elemzése arra enged következtetni, hogy a második generáció sokkal kevésbé távolítja magától az ázsiai kolónia jelenlétének kulturális és gazdasági vonatkozásait. Spontán módon élik meg az ökológiai értelemben vett sokféleség élményét: érzéketlenebbek a politikai töltetű különbségekre, de nyitottabbak a kulturális eltérésekre.

Szvetelszky Zsuzsa